A restiben csend lett még a légy zümmögését is hallani lehetett.

A restiben csend lett még a légy zümmögését is hallani lehetett. Kíváncsi arcok fordultak a bejövő nő felé. Ismerős volt, hiszen valamikor Ő is itt lakott.

A férfi arcán egy tétova mosoly volt csak látható, nem merte elhinni, hogy annyi év után ismét láthatja a számára oly kedves arcot.  A nő elé sietett, és csak nézte, nézte, nem jöttek ajkára a szavak. Megölelte, arcát belefúrta a hajába mint régen, s az ismerős illattal az emlékek is életre keltek. Nem múltak el nyomtalanul az évek, gondolta, de hát én sem lettem fiatalabb.

Vissza révedt a múltba. Itt a restiben búcsúztak el egymástól. A lány egyetemre ment a nagy városba. Ő is szeretett volna tovább tanulni,de itthon kellet maradnia szülei idősek voltak már, őket segítette.  Nem tudták elképzelni a jövőt egymás nélkül. Az elején  szinte minden nap írtak egymásnak, közösen tervezték a jövőt, kéthetenként a lány hazautazott, a szüleihez, s akkor találkoztak. A vasúti sínek felett volt egy átjáró szerettek ott időzni. Nézték az alattuk elrobogó vonatokat, megpróbálták kitalálni hová is siet,s amikor kerekek ütemes kattogása elhalkult, akkor kérdezte meg a lány:

-  Ugye a vonat sínek összeérnek?

Lelkesen mesélt az egyetemi életről, az új barátairól, Ő meg csak inkább  hallgatta. Miről is mesélt volna, hiszen minden nap egyforma volt. Hajnalban kelt, met a gyárba dolgozni, nem történt ott semmi különös, majd kettőkor haza, s irány az a kis földecske ami megmaradt. Ott is tenni kellett a dolgát, hogy kicsit könnyebben éljenek. A levelek és a látogatások ritkulni kezdtek....