Ülök a gép előtt, olvasgatok erre-arra, írni kéne valamit, de tovább halogatom......

Ülök a gép előtt, olvasgatok erre-arra, írni kéne valamit, de tovább halogatom......

Ilyenkor valami nagyon bölcs gondolatot kéne megfogalmazni a fiatalságnak, de nem jut eszembe semmi, illetve mégis. A minap összefutottam egy volt kolléganőmmel, nagyon szerettünk együtt dolgozni, már a pipetta állásából is tudtuk, hol tart a másik, ha úgymond egy reszortra voltunk beosztva, jókat nevettünk, ami természetesen azt vonta maga után, hogy tiszavirág életű volt az együtt dolgozásunk. Nos a kölcsönös örvendezés után ott folytattuk a beszélgetést ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk, természetesen olyan helyen álltunk ahol útba voltunk, s a tévelygők is tőlünk kértek útbaigazítást, hogy melyik metróhoz hol kell lemenni, annyira dumáltunk, hogy a harmadik kérdezőnél vettük észre, hogy rendre mindenkit rossz irányba küldünk, de a felismerésen, hogy milyen lököttek vagyunk még mindig és ez így is marad, no meg a belőlünk kitörő nevetésen kívül mást nem tudtunk tenni.

Most akkor már végre komolynak kéne lennem, vagy mi? Nem tudom, nézegetem a képeket, eszembe jut sok minden , s ha belenézek a tükörbe a szarkalábak már nemcsak a nevetéskor látszanak a szemem körül, de számít ez? Az enyémek, szeretem ráncok, van amiért mások van amiért én dolgoztam meg, és egy millimétert sem adnék belőle, hiszen a történetüket csak én ismerem.

Hogy is van díjátadáskor ja igen: köszönöm apámnak, anyámnak no meg mindenkinek aki mellettem volt, van, lesz?! Igen köszönöm, hogy megtanítottak sok mindenre, biztosították, hogy gyermek lehetek amikor annak volt itt az ideje - még akkor is ha napi gondokkal küzdöttek - , hogy tanulhattam, hogy minden lehetek, és mindent elérhetek amit csak szeretnék, de tegyek is érte, ne mástól várjam a megoldást, higgyek magamban, de ne nézzem le a másikat. Telepakolták a hátizsákom a könyvek, a zene, a művészetek szeretetével, így soha nem tudtam, hogy mit jelent az unatkozom szó. Apuval minden vasárnap délelőtt sétálni mentünk, Ő megitta a sétatéri kioszkba a fröccsét, én meg egy külön gyerekpohárba- nekem ezt mondták, és hittem is - egyébként régen a dupla kávé mellé szoktak abban pohárba kísérőként vizet adni- „forralt bort” teával hígítva.

Nézegetem kincseimet egy csokipapír akitől kaptam nem tudom él e még sikerült e a szülei után kimenni Amerikába – 1963-at írunk. Lelkesen énekeltem az iskola kórusában, irodalmi esteket tartottunk bemutatva Arany János és Petőfi költészetét,- előadtuk a Szondi két apródját, a mai napig a fülembe cseng ahogy G. Lajos mint pasa mondja „ Ali dúúúús, Ali jóóóó” ;- a Nyugatos költők, írók munkásságát. Aztán az első kő, az első szerelem, majd csalódás, levelek amiket kaptam, a nagyi brossa, a gyerekem első rajza sorolhatnám, másnak értéktelen kupac, nekem az életem egy- egy részlete rejlik benne.

Egy szempillantás alatt teltek el az évek, és hogy milyen volt?

Vegyes, volt öröm volt bánat, volt tehetetlen düh, volt tanácstalanság, hogy nem tudtam mit hoz a holnap, majd csakazértse, megkönnyebbülés, hogy mindent időben észrevettek, ami után sok mindent átértékeltem, más lett fontos és az addig fontosnak hitt dolgok jelentéktelenedtek el. Változtam, előnyömre, vagy hátrányomra talán is-is nem tudom, de ha végig gondolom az eltelt éveket valahogy mindig akkor értékeltek amikor már nem voltam ott, olyan természetes volt, hogy ott egy segítő kéz amibe kapaszkodni lehet, ami mindent megold, és a káoszból rend lesz.

Én is ugyan olyan gyarló vagyok mint a többi ember, a bölcsek köve sem nálam van. Gazdag vagyok szeretnek, és szerethetek.....