Igen az, vannak ilyen „korszakaim”. Nem eget és földet rengető a magyarázat, szükségem van rá.
Huszon évesen az ember úgy indul el, hogy ide nekem az oroszlánt, akár 3-at is – no ez meg is adatott- vagy a világot is ki tudná fordítani a sarkaiból, hogy ez mennyire sikerül, jól vagy rosszul eldönti majd az idő, vagy netán az utókor?
Az elszalasztott pillanatoknak már édes mindegy, legfeljebb csettintünk egyet, hogy ez is tovaszállt, no majd legközelebb...
Szóval teszem a dolgom szépen egymásután, mintha lépkednék, s egyszer csak azon kapom magam, hogy a gyerekem felnőtt, önállóan él a megszokott ritmusnak vége, és újra kell „építkeznem” és most már tudom, hogy ügyesen kell gazdálkodnom az idővel mert minden egy pillanat műve, és én „töltöm meg” derűvel, bánattal, vagy éppen teszem ünneppé....
